bünticsoki

Ezt a "bünticsoki" dolgot ügyes, kreatív dolognak tartom. Leheles pályafutásom során azonban még nem volt olyan, ami most Timivel történik. :D Szerencsétlent az anyagi csőd veszélye fenyegeti, hiszen idén, sőt a héten már a második törire hozza majd csütörtökön tonnaszám a Milkákat... Mellesleg engem ez egyátalán nem zavar. Egyedül a Facebook-postján vagyok fennakadva. Leírja ezt a kifejezést: fehér csoki. ILYEN NINCS. A "fehér csoki" NEM CSOKI. Köze sincsen a csokoládéhoz. Ez engem mélyen érint, szívügyem a csokoládé. Azonban függőségem már csak ritkán kerül felszínre, úgy gondolom, lassan elérem azt a szintet, ahonnan már nincs tovább...
Tesin már megint szétröhögtem az agyam! (Kézilabda. Vicces játék.) Biológia fakultáción viszont jól lezsibbadt. [Gondolom ez a dupla matekon is így van. De ott legalább kb. egyértelműek a kérdések. Itt meg azt hiszed, hogy tudod, de nem. Vagy fordítva: azt hiszed, hogy hülye vagy, aztán rájössz, hogy jé, nem is. ...]
A 8. órai haladó németről csak ennyit szeretnék mondani: FÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁJ. :D De így konkrétan. Leépülsz. Mondhatni megszűnsz gondolkodni. Az agyad fogaskerekei először lelassulnak, aztán nyikorognak, majd végül abszolút értelemben és teljesen leállnak. És akkor jön a holtpont. Amikor minden vicces és már minden hülyeségen órákig képes vagy röhögni. A mai óra teljesen ilyen volt. " Wenn ich doch kürzer wäre! " Már ne is haragudj, Eszter... :D De ez kicsit mókás volt. De hát kinek mi.. :D Már tanárnőn is látszottak a leépülés fázisai, ő is hangosan felröhögött egy-egy, amúgy német-vicc-szintű poénon. :D Ha már a német viccről beszélünk... borzalmas mind. :D
Egyébként! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, voltatok-e már, vagy mentek, de én ma elvittem az én édes-drága Mimimet veszettség ellen beoltatni. Egészen könnyen ment, csak a szomszéd kíváncsi pulija követett minket 100m-en keresztül. Apával mentem, szóval nem féltem, hogy esetleg valami agresszív törpeuszkár vagy csivava az ő 1,5-3 kilójával ráront az én 30 kg-os vérebemre (Mimi mellesleg fajtiszta golden retriever, olyan szelíd, hogy inkább átsegítené a betörőt a kapun, nehogy leessen, mikor beugrik, meg ilyenek..). Azt viszont nem értem, hogy lesz valakiből állatorvos, ha fél a kutyáktól... Mert ez a doki félt. Először is meg kellett fognom a blöki fejét. Mondjuk ez még érthető. (Bár már írtam, hogy inkább összenyálazná, mintsem megharapná, de oké.) De hát ugye kb 5m-es távolságból meg lehet ítélni, hogy nem fogom eléggé.. Jó, szegény állatot már-már kényszerzubbony-szerűen tartottam egy helyben. Dokikám nagy ívben Mimi mögé lopózott, majd beoltotta. Mimi észre sem vett semmit, tök jó neki, én mindig parázok az oltásoktól. (Bár én látom a tűt, Mimi meg le se.. na igen.) Aztán fizetés, új oltási könyv. Kaptunk (vagyis ő kapott) 3 db féreghajtó tablettát. Na, nem tudom, próbáltatok-e már ilyen tablettát kutyának/bárminek lenyomni a torkán. :D Hát kellemetlen folyamat. Mind neked, mind a kutyának. Egyrészt beterít nyállal, mire a nyelvére rakod (mert hát ugye az íze nem frankó, magától meg nem enné), aztán vigyázni kell, hogy ki ne essen, míg rágja, ha már elsőre nem bírta lenyelni. Amíg a pofija körül matatsz, arra is ügyelni kell, hogy azért a fogai között ne sokat babrálj, mert egy ujj ide vagy oda, nem mindegy. Szerencsére Mimi inkább őz, mint kutya, szóval ez a "fogas kérdés" nálunk most nem játszott. (Megnézném amúgy, ahogy egy rottweilerrel/bernáthegyivel játszanak ilyesmit.) Mire mind a 3 kis bogyót megetettem vele, Csubakka-szerűen borítottak be a hosszú, aranyszínű szőrszálak. De megérte, Isten bizony megérte.
Szörnyen elfáradtam. Puszii. :)